A kert egy olyan hely, ami számomra az otthon. Jó benne lenne, és akár csinálni is, de idén, valahogy mind az otthonomban, mind a a közös alkalmakkor inkább a szemlélődés és az információ gyűjtés az én helyem.
A mostani alkalmon, semmittevésem menedéke az ebédkészítés volt. Mesés időben, ücsörögve pucoltam a zöldségeket, és komótosan, ahogy a nap kúszott felfelé az égen, összeállt a serényen dolgozó társaság tápláléka.Április óta a kert rengeteget változott. Egy hónapja minden színesebb volt, most pedig egy óvó zöld paplan szűri meg a nap túláradó sugarait. Az ösvény, ami a házhoz visz előre, varázslatos alagúttá változott. Van egy pontja, amin valamiért mindig meg kell álljak. Túl a kötélhintán, a homokozó felé. Ilyen ösvényen előre menni vízért, ajándék, szinte kerestem az ürügyet, hogy végig mehessek még egyszer. Pedig bárki megmondhatja, hogy ha valaki, hát Szilda az energia megmaradás elvére hivatkozva, gyakran testálja át másra az effajta jövős-menős feladatokat. Néha jöttek gyerekek, segítettek valami épp akkor akadó munkában, majd szaladtak tovább a dolgukra. Jóleső változást hoztak mindig magukkal.
Vekerdy gyakran beszél arról, hogy a gyereket nem nevelni kell, hanem együtt élni vele. Ebben a térben, erre látok példát. Pontosabban az Almáskertben, ez számomra megvalósul. És érdekes párhuzam az is, hogy az Almáskertben a felnőttek sem nevelő szándékkal fordulnak egymáshoz. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a megfogalmazás így érthető-e, talán azzal lehetne pontosabban kifejezni a gondolatomat, ha azt írom, hogy az egyenrangúság élményem mindig meg van. Tudom, hogy miben ki kompetens, vagy ha nem, ki merem deríteni. Számomra ez biztonság érzetet ad. És ugyanezt tapasztalom a gyerekeimen is.
Tudom, hogy ezek a gondolatok nem tartoznak szorosan a kerthez. A kerthez, amiben én még csak keresem a helyemet. Hív, és megyek felé, de még nem érkeztem meg. Ahogy a méheim sem az otthonunk kertjébe.
A felnőttek beszélgetését az ebédkészítés meditációjának világából hallgattam. Jólesett ez a passzív jelenlét, főleg úgy, hogy most Gergő tudott aktíva figyelni. Erre még nem is volt lehetőség eddig. Figyeltem közben az arcát, és láttam, hogy új világok fognak megnyílni az életünkben. Most, hogy ő is jelen volt, és hallgattuk Lászlót a fénygyökérről, rájöttem, hogy ez az nálunk Gergő világa lesz. Ahogy a méhek meg az enyémek. Nem holnaptól, hanem egyszer, ha ott tartunk. Ha ott tart az otthonunk.
Gergővel azóta is téma itthon az antropozófia, ami nagy ajándéka ennek a hétvégének. Sosem volt tabu, mindig a levegőben volt, de most kimondjuk, és megbeszéljük, és ezt szeretem.
Úgy gondolom, hogy eljön az a nap, amikor én is ásót, kapát, földet fogok ezeken az alkalmakon, Most pedig végtelenül köszönöm, hogy így sem éreztem magamat feleslegesnek a közösségben. Ahogy eddig, még soha. Várjuk a következő alkalmat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése