III: Almáskerti Biodinamikus Nap

Igen, ez már a harmadik, és remélem visszamenőleg beszámolok majd az előző kettőről is, de a régi mulasztásaim miatt, nem engedem ennek az élménynek a lángját, frissességét is veszendőbe menni.
A kert egy olyan hely, ami számomra az otthon. Jó benne lenne, és akár csinálni is, de idén, valahogy mind az otthonomban, mind a a közös alkalmakkor inkább a szemlélődés és az információ gyűjtés az én helyem.
A mostani alkalmon, semmittevésem menedéke az ebédkészítés volt. Mesés időben, ücsörögve pucoltam a zöldségeket, és komótosan, ahogy a nap kúszott felfelé az égen, összeállt a serényen dolgozó társaság tápláléka.
Április óta a kert rengeteget változott. Egy hónapja minden színesebb volt,  most pedig egy óvó zöld paplan szűri meg a nap túláradó sugarait. Az ösvény, ami a házhoz visz előre, varázslatos alagúttá változott. Van egy pontja, amin valamiért mindig meg kell álljak. Túl a kötélhintán, a homokozó felé. Ilyen ösvényen előre menni vízért, ajándék, szinte kerestem az ürügyet, hogy végig mehessek még egyszer. Pedig bárki megmondhatja, hogy ha valaki, hát Szilda az energia megmaradás elvére hivatkozva, gyakran testálja át másra az effajta jövős-menős feladatokat. Néha jöttek gyerekek, segítettek valami épp akkor akadó munkában, majd szaladtak tovább a dolgukra. Jóleső változást hoztak mindig magukkal.
Vekerdy gyakran beszél arról, hogy a gyereket nem nevelni kell, hanem együtt élni vele. Ebben a térben, erre látok példát. Pontosabban az Almáskertben, ez számomra megvalósul. És érdekes párhuzam az is, hogy az Almáskertben a felnőttek sem nevelő szándékkal fordulnak egymáshoz. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a megfogalmazás így érthető-e, talán azzal lehetne pontosabban kifejezni a gondolatomat, ha azt írom, hogy az egyenrangúság élményem mindig meg van. Tudom, hogy miben ki kompetens, vagy ha nem, ki merem deríteni. Számomra ez biztonság érzetet ad. És ugyanezt tapasztalom a gyerekeimen is.
Tudom, hogy ezek a gondolatok nem tartoznak szorosan a kerthez. A kerthez, amiben én még csak keresem a helyemet. Hív, és megyek felé, de még nem érkeztem meg. Ahogy a méheim sem az otthonunk kertjébe.

A felnőttek beszélgetését az ebédkészítés meditációjának világából hallgattam. Jólesett ez a passzív jelenlét, főleg úgy, hogy most Gergő tudott aktíva figyelni. Erre még nem is volt lehetőség eddig. Figyeltem közben az arcát, és láttam, hogy új világok fognak megnyílni az életünkben. Most, hogy ő is jelen volt, és hallgattuk Lászlót a fénygyökérről, rájöttem, hogy ez az nálunk Gergő világa lesz. Ahogy a méhek meg az enyémek. Nem holnaptól, hanem egyszer, ha ott tartunk. Ha ott tart az otthonunk.
Gergővel azóta is téma itthon az antropozófia, ami nagy ajándéka ennek a hétvégének. Sosem volt tabu, mindig a levegőben volt, de most kimondjuk, és megbeszéljük, és ezt szeretem.
Úgy gondolom, hogy eljön az a nap, amikor én is ásót, kapát, földet fogok ezeken az alkalmakon, Most pedig végtelenül köszönöm, hogy így sem éreztem magamat feleslegesnek a közösségben. Ahogy eddig, még soha. Várjuk a következő alkalmat!

Nulladik spirál

Az idei második spirál egy olyan ünnepség volt, ahol nem is pontosan tudtam, mire számítsak. Johanna csak pár alkalommal volt az oviban, és bár az nagy hatással volt rá, még nem mozogtam otthonosan az új közegben. Minden annyira ambivalens volt még bennem a helyzettel kapcsolatban. Johanna három éves. Az ovi, ahova Olivér is járt, és most Tivadar jár, úgy gondolja, hogy négy évesen jön el majd az ideje annak, hogy Hanka elkezdje az ovit. Mind a két fiúval így volt, és jól volt. Hanka más. Nincs is itthon játszótársa, és amúgy is egy csicsergős, társaságot igénylő kislány. Én pedig 7 év után gyerekmentességet igénylő anyuka vagyok. Ez is benne van. Az ovi itt van tőlünk 10 perc sétára… Waldorf. Azt gondoltam, butaság lenne kihagyni. Mivel későn jutott a tudomásunkra, hogy léteznek, idén már csak az adventi énekelgetésekre mentünk Hankával, ahol remekül érezte magát. Hatalmas élmény volt számára az ovi, a gyerekek, a zöldségvágás, és az a ráfordított idő, amit ezek az alkalmak megköveteltek tőlünk. Utolsó alkalommal Gergő ment vele, ahol meghívtak Bennünket a karácsonyi ünneplésükre. Nem tudom, milyen csillag állás nem rakta össze a fejemben, hogy a gyerekek spiráljárása lesz ez az alkalom, de tényleg nem gondoltam rá.
Johanna csini ruhát választott, táskába tette a benti cipőjét, és útra keltünk. Sajnos csak ketten, mert Gergő a fiúkkal az iskolai ünnepre mentek. Elindultunk tehát ketten, a csütörtök esti szürkületben, és Johanna nagyon boldog volt. Vittünk szaloncukor füzért az óvónéniknek, és nagyon készült, hogy azt majd ő adja oda.
Amikor megérkeztünk, hátraballagtunk a pajtához, ahol a mesésen kialakított icipici meghitt, tökéletes spirál várt minket. Elszorult a torkom. Akkor Hankánál megtörik a hagyomány. Nem négy évesen megy először spirálra. Stimmel ez így? Eddig annyira bíztam Vikiékben, és fel sem merült bennem, hogy ez lehet másként is jó. Kicsi lány leült Anna néni ölébe, lágyan szóltak az adventi énekek, amik már olyan megszokottak a fülünknek és torkunknak egyaránt. A helyzet groteszk oldala az volt, hogy Tücsi jött velünk.. hát ő jön… megállíthatatlanul, szóval némi felügyeletet ő igényelt, és ez tartott egy szolid távolságot a meghittség és köztem. Hol bosszantott, hol segített. Tücsi meg élvezte, hogy szót fogadhat. Telt az idő, csordogált a dallamfolyam, Hanka elaludt. Hát mégsem lesz spirál járása. Hát így a legjobb, akkor marad minden a régi, még nem volt itt az ideje. Apránként megérkeztek a többiek. Elkezdődött a spirál járás maga. A gyerekek szép sorban ballagtak befelé. Volt aki még nagyon bizonytalanul sétált az íven a gyertya felé. A nagyfiúk magabiztos léptekkel masíroztak befelé, majd felszabadultan repültek kifelé a gyertyájuk lerakása után. Hanka aludt, és aludt, és aludt. Már egy általam még nem is ismert anyuka ölében, pokróccal betakarva, bent, egészen az események szívében. Egy összemosolygás szélnek eresztette minden aggodalmamat afelől, hogy jó helyen van-e a lánykám. A búcsú énekre nagy körbe álltunk. Ekkor már Hanka is az ölembe került, és ébredezett. Már épp azt beszélte az óvónéni a fiúkkal, hogy mikor is lesz a legközelebbi találkozó, amikor Hanka egészen magához tért. Nyitottan nézett körül, és Mariann néni kérdésére, hogy meg szeretné-e ő is gyújtani a gyertyáját, határozott igennel felelt. Megkapta az almáját, a szép hosszú, zöld gyertyával. Bizonytalanul állt a siprál bejáratánál, és végül az óvónénivel kézenfogva mentek be. Nagyon büszke volt, és én is, hogy ébredés után is ilyen biztonságban érzi magát ebben a világban. A szaloncukor füzéreket is ő maga adta át, nagy szeretettel.
Hát mégis megvolt az első spirál. És Hanka ragyog. Nem kérdés, hogy így pont jól volt. Fényes nappalról jól ismert úton, de már egészen sötétben ballagtunk haza felé. Itt megint elbizonytalanodott a leányka, megrettentette a gomolygó sötétség. Szerintem sosem sétáltunk még kint ilyen tájban. Végül a karácsonyi dalok újabb csodát tettek aznap este, mert a dalcsokor énekelgetése Hanka minden bizonytalanságát megsemmisítette. Dalolva, boldogan libbentünk haza, és vártuk a többieket.